A 3.§ (2)-(5) bekezdés tartalmazza azt, hogy a bíróságnak a meghatározható pertárgyértékû ügyekben hogyan kell kiszámítania az ügyvéd munkadíját, ha arra a pernyertes fél nem a megbízási szerzõdés szerint tart igényt. A 3.§ (6) bekezdése szerint „A munkadíj megállapítása során a munkadíj összegét a bíróság indokolt esetben mérsékelheti, ha az nem áll arányban a ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenységgel. A bíróság a munkadíjat – különösen az ügy bonyolultsága esetén – a (2)-(5) bekezdésben meghatározott összegnél magasabb összegben is megállapíthatja. A bíróság a munkadíj eltérõ összegben történõ megállapítását indokolni köteles.” (Az alábbiakban mérséklés alatt a 2.§ (2) bekezdés és a 3.§ (6) bekezdés szerinti munkadíjcsökkentést is értem.)
A bírói gyakorlatban nem követhetõ nyomon, hogy melyik eset az, amelyben az R. szerint megítélhetõ munkadíj a pertárgy értékével, avagy a ténylegesen elvégzett tevékenységgel nem áll arányban. Olyan bírósági határozatot ugyanis még nem olvastam, amely mérsékelte a jogszabály szerint megítélhetõ összeget, és részletezte, hogy a bíró miért és miért éppen az adott mértékben mérsékelt, pedig kógens szabály, hogy mérsékelni csak úgy lehet, ha meg is indokolják. A mérséklés annyira szokássá vált, hogy azt hihetnénk, a bíróságok szerint nem is az indokolás, hanem a mérséklés a kötelezõ.
Nagyon érdekel, de még soha nem tudhattam meg, mit kellett volna tennem ahhoz, hogy ne csak ügyfelem, hanem a bíró is méltónak találjon a megbízási szerzõdésben kikötött összegre vagy arra, melyet az R. 3.§ (2) bekezdése megítélhetõnek tart. Vajon mi az a mértékegység, amivel a bírák tevékenységemet mérik? Egyáltalán: mit tekintenek a tevékenységemnek? Egyes határozatok szerint csak azt, ami abból szabad szemmel is észlelhetõ, pl. a beadványok száma, terjedelme, a tárgyaláson való részvétel, stb. Tevékenységemet (tevékenységünket) a mennyiségileg is mérhetõ munkavégzéssel azonosítják, mintha nem is szellemi munkát végezné(n)k, hanem fizikait.
A tevékenység része a perképviselettel járó felelõsség is. A bíróságoknak ezt is figyelembe kell(ene) venniük, mint ahogy az ügyvéd és megbízója is figyelembe veszi, mikor a munkadíjban megállapodik.
A mérséklést alkalmazó határozatok között értékrendi szempontból olyan nagy a szórás, hogy a bírói gyakorlatra következtetni szinte lehetetlen, pedig a Legfelsõbb Bíróság Polgári Kollégiuma (L.B.) a gyakorlat egységesítése érdekében ajánlást tett közzé (BH 2004. évi 9. szám). Az ajánlásból kiderül, hogy az L.B. mikor tartja jogellenesnek az ügyvédi munkadíj összegének meghatározását, illetve hogy miként kell indokolni, ha a bíróság eltér az R. szerint számított összegtõl. Néhány gondolat az ajánlásból:
• az ügyvédi munkadíjat nem lehet kizárólag csak a kifejtett tevékenységhez arányosítani, az ilyen mérlegelés kifejezetten jogszabálysértõ;
• az R. 3.§ (2) bekezdésében foglalt minimumérték kötelezõen alkalmazandó alsó határ, amely a mérséklés keretében sem csökkenthetõ.
• az R. számítási rendjéhez képesti korrekció nem terjedhet odáig, hogy a mérlegelés során a pertárgyérték teljesen figyelmen kívül maradjon. Kifejezetten jogszabálysértõ, ha a bíróság nincs tekintettel a pertárgy értékére.
• A kirívóan magas összegben, a kifejtett munkavégzés mértékével kirívóan arányban nem állóan megállapított ügyvédi munkadíj sértheti a társadalom értékítéletét. Még a kiemelkedõen nagy pertárgyértékû ügyekben is tartózkodni kell a közfelfogás számára elfogadhatatlanul hatalmas összegû ügyvédi munkadíjak megítélésétõl.
• A kiemelkedõen nagy pertárgyértékû ügyekben sem határozható meg az ügyvédi munkadíj olyan magas abszolút összegben, hogy az a feleket a bírósághoz való fordulás, illetve a jogorvoslat jogának gyakorlásában korlátozza, illetve a pervesztes felet anyagilag ellehetetlenítse, más részrõl pedig sértse a társadalom értékítéletét.
Mindez úgy csapódik le (vagy nem csapódik le) hogy nem csak a kiemelkedõen nagy pertárgyértékû ügyekben és nem csak a kifejtett munkavégzéssel kirívóan arányban nem álló munkadíjakat mérséklik, hanem rendre „helyreigazítják” a jogszabályban elõírt összegeket és a megbízási szerzõdéseket ott is, ahol szó sincs a társadalom értékítéletének sérelmérõl, ahol a kikötött vagy számított munkadíj nem kiemelkedõen magas és a pereskedõk eleve számoltak azzal, hogy jogvitájuk sokba fog kerülni, de vagyoni helyzetük nem akadályozta õket a bírósághoz fordulásban.
Az R.-ben kifejezetten nincs szó a perképviseleti felelõsség hatásairól, de a meghatározható pertárgyértékû ügyekben a perértékhez igazodó progresszió arra utal, hogy a jogalkotó felismerte a pertárgyérték felelõsséget eredményezõ jellegét. A jogalkotó úgy vélte, hogy a felelõsség mércéje a pertárgyérték és ezért egyedül az ezzel járó felelõsséget tartja korrekciós tényezõnek. Ezen nem változtat az, hogy az R. lehetõséget ad arra, hogy a bíróság lefelé (esetenként felfelé is) eltérjen a számított összegtõl. Az R. 2.§ (2) bekezdéséhez és 3.§ (2) bekezdéséhez képest a mérséklés (vagy emelés) nyilvánvalóan kivételes, de a számítás elvégzése bírói korrekció estén is kötelezõ, hiszen csökkenteni vagy emelni csak valamihez képest és csak indokolt körülmények között lehet. Jogszerû eljárás esetén kizárt tehát az, hogy az ítéleti ne térjen ki arra, hogy mihez képest, miért és miért éppen az adott mértékben változtatott az R. szerint számítható összegen.
A jogi képviseleti felelõsség elismerése és értékelése fejezõdik ki a BH2003.473. sz. eseti döntésben, mely szerint a Legfelsõbb Bíróság felemelte a megítélt ügyvédi munkadíjat. Kifejtette, hogy „A magasabb perérték … nagyobb felelõsséggel jár a jogi képviselõ részére. Ezeket együttesen értékelve a másodfokú bíróság – különösen a perérték nagyságával együtt járó nagyobb felelõsségre – úgy ítélte meg, hogy az elsõfokú bíróság által megállapított elsõfokú perköltség megemelése indokolt,…”
Néhány példa az összegekrõl és a mérséklési arányokról: 2007-ben az 1,7 milliárd forint pertárgyértékû, bonyolult tényállású, nehéz jogi megítélésû, egy bank által külföldi alperes ellen indított és nemzetközi elemet is tartalmazó kiélezett perben 1 millió forintot, az R. 3.§ (2) bek. szerint járó ügyvédi munkadíj 1/19-edét, a pertárgyérték 0,6 ezrelékét ítélték meg teljes pernyertesség okán. Jellemzõ módon nem indokolták meg, miért és miért éppen ilyen keveset. Az elsõ fokú ítéletben csak a jogszabályi hivatkozás olvasható (Fõvárosi Bíróság – F.B. – 15.G.40.125/2006.).
Egy másik, 112 millió forint megfizetésére indított és teljes körûen megnyert perben 2008. év végén az R. szerint számítható és összegszerûen követelt 3,2 millió forint helyett az APEH felperest 800 ezer forint munkadíj megfizetésére kötelezték. Az indokolásban ez áll: „A bíróság az alperes javára járó perköltség összegét a 32/2003.(VIII.22.)IM számú rendelet 3.§ (2) bekezdés c.) pontja, a (6) bekezdés, valamint a Legfelsõbb Bíróság Pk. 152. számú állásfoglalása alkalmazásával határozta meg” (F.B. 24.P.20277/2007). Legalább írták volna oda, hogy az R. (3).§ (2) bek. szerint mennyi járna. Ez elmaradt. Nyilván azért, mert ha kitértek volna rá, le kellett volna írni azt is, hogy miért nem ezt ítélték meg. Nyilvánvaló, hogy ez a megoldás nem nevezhetõ indokolásnak és ebbõl eredõen az R. komolyan vételének sem. A munkadíjszámítás jogszabályi meghatározása kógens rendelkezés. Bírói mérlegelésnek csak „indokolt esetben” van helye. Ha az ítélet hallgat a miértrõl, nem csak az R-t, hanem a Pp. 221.§-át is sérti, pedig ezt nem illik.
A csúcs azonban az a 11 millió forintos baleseti kártérítési per, melyben az F.B. 12 ezer forint pártfogó ügyvédi munkadíjat ítélt meg a 7/2002. (III. 30.) IM rendelet 5.§ (1) bek. b) pont és a (3) bek. alapján (15.P.27.232/2003/28.). A pártfogó ügyvéd fellebbezésének a másodfokú bíróság 2006. márciusában helyt adott. A megismételt eljárásban 2008. októberében újabb ítélet született (15.P.22.999/2006/65.) és a bíróság a díjat ismét 12 ezer forintban határozta meg, ekkor már négy és fél évi ügyvédi tevékenység, nagyon sok érdemi beadvány, egy ítélet és egy végzés elleni fellebbezés, valamint 14 elsõfokú és egy másodfokú tárgyalás után. A díj a jogszabály szerint egy 1 óra 20 perces munkavégzésnek felel meg, miközben volt olyan tárgyalás is, amely önmagában négy és fél órát tartott. Nem véletlen, hogy az ügyvéd a díjazással kapcsolatos fellebbezését azzal (is) indokolta, hogy az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Emberi Jogok és Alapvetõ Szabadságok Védelmérõl szóló Római Egyezmény 4. cikke tiltja a rabszolgaságot és kényszermunkát.
Az L.B. ajánlásával összevetve a kialakult mérséklési gyakorlat jogellenes és ezért nem kizárt, hogy esetenként bírósági jogkörben elkövetett károkozásról van szó (Ptk. 349.§ (3) bek.). Különösen, ha az ügyvéd és megbízója az ügyvédi megbízási szerzõdésben az R. 3.§ (2)-(5) bek. szerint állapodott meg, de a megbízónak megítélt munkadíj ennél nagyságrendekkel alacsonyabb, egy lényegesen alacsonyabb pertárgyértékbõl eredõ felelõsségi helyzetnek felel meg.
A bíróságok általi indokolatlan és következetlen munkadíjmérséklés rontja az ügyvédségbe és a bíróságokba vetett bizalmat, az ügyvédi munkáról alkotott értékítéletet, kétségeket kelt az ügyvédi megbízási szerzõdések hitelességét és tisztességét illetõen. Tervezhetetlenné és kiszámíthatatlanná teszi a bírósághoz fordulás költségkihatásait, miáltal azt is, hogy megéri-e a perlés. Ez ellen minden ügyvédnek (és bírónak) következetesen fel kell lépnie.
2009. január dr. Hidasi Gábor
