A hatályos jogi szabályozás elõzményei
A többlakásos, de építészetileg egy mûszaki egységet alkotó épületek építésének az igénye a XIX. század második felében erõsödött meg a városok és a városias településszerkezetek fejlõdésével. A többlakásos házak építésének hathatós elõsegítése és meggyorsítása érdekében az elsõ hazai törvényi szabályozásra 1924-ben került sor. 1924. május 20-án hirdették ki és lépett hatályba az 1924. évi XII. Törvénycikk a társasháztulajdonról. A törvény 12. §-ában írt felhatalmazás alapján készítette el az igazságügyi miniszter a társasháztulajdon telekkönyv-ezésérõl szóló 30 000/1925. (VII. 2.) IM rendeletet. Az 1924. évi XII. Tc. szóhasználatában átvette a környezõ külföldi országok terminológiáját és társasháztulajdonnak nevezte azt a különleges tulajdoni konstrukciót, amelyben adott telken fekvõ építmények vagy építmény egyes részei a tulajdonostársak kizárólagos tulajdonában állottak, míg a telek, valamint az építmény „közösségben maradó részei” közös tulajdonban maradtak, és a kizárólagos tulajdon tárgya, valamint a közösbõl arra esõ hányad kapta a szûkebb értelemben vett társasháztulaj-don elnevezést.
A társasháztulajdon alapításának feltétele volt az alapító okirat, amely a közös tulajdonban álló telek tulajdonosainak az alapítással kapcsolatos akarat-elhatározását és megegyezését tartalmazta, a jogerõs építési engedély megadását igazoló hatósági záradékkal ellátott tervrajz, illetve a tervrajznak megfelelõ építmények elkészültét tanúsító hatósági bizonyítvány vagy lakhatási engedély.
Az alapító okiratban kellett rendelkezni az épületrészek karbantartásáról, használatáról, a közösségekbõl folyó terhek és költségek viselésérõl, a közgyûlésrõl, a tulajdonostársak szavazati arányáról, a közös képviselõ megválasztásának módjáról, hatáskörérõl stb. A törvénynek az alapítással kapcsolatos kógens rendelkezésein túlmenõen minden egyéb kérdésben a tulajdonostársak az alapító okiratban szabadon állapodhattak meg (pl. szabad megállapodás tárgyát képezte, hogy a tulajdonostársak milyen arányban viselik a közös költségeket).
A társasháztulajdon-közösséget a törvény nem ruházta fel jogi személyiséggel, de a közös képviselõ kvázi törvényes képviseleti jogkörben járt el, azaz a bíróság elõtt is képviselhette a társasházat anélkül, hogy adott esetben a tulajdonostársaknak perben kellett volna állniuk.
A 30000/1925.(VII.2.) IM rendelet fektette le a társasháztulajdon telekkönyvi regisztrálásának a módját. A társasháztulajdon telekkönyvi betéte két részbõl tevõdött össze: a törzsbetétbõl és az albetétekbõl. A törzsbetét a közös tulajdoni részeket rögzítette, az albetétekben az egyes tulajdonostársi illetõségek szerepeltek az alkotórészként hozzájuk tartozó építményekkel.
A törvény hatálybalépését követõen meggyorsult a társasházak építése. A társasház-alapítás lehetõsége azonban a II. világháború után beszûkült, a különbözõ jogszabályok a társasházak alapításának a lehetõségét egyre szûkebb mederbe terelték. Az 1960-as években azonban a növekvõ lakásberuházásokkal és lakásépítési támogatásokkal összefüggésben szükségessé vált a társasházakról szóló új szabályozás megalkotása. Ennek jegyében 1977. július 1-jén lépett hatályba a társasházról szóló 1977. évi 11. tvr., amely egyúttal hatályon kívül helyezte az 1924. évi XII. törvényt. A tvr. belsõ struktúráját tekintve a korábbi szabályozásra épült, de bizonyos vonatkozásokban a leegyszerûsített szabályozás visszalépést jelentett.
A tvr. a közös képviselõ helyett ún. intézõbizottság választását írta elõ, kötelezõ erõvel határozta meg a közgyûlés kizárólagos hatáskörébe tartozó kérdéseket, részletesen szabályozta a közgyûlés mûködését stb. Visszalépést jelentett, hogy elmaradt az egytulajdonú építmények társasházzá alakításának a szabályozása.
A rendszerváltozás idõszakában beinduló tömeges lakásprivatizáció következtében a régi szabályozás meghaladottá vált, ezért került sor újabb jogszabály megalkotására. Az 1997. évi CLVII. törvény 1998. március 1-jén lépett hatályba.
Az új szabályozás szerint társasháztulajdont már egyedüli tulajdonos is létrehozhatott. A törvényben megjelent a szervezeti és mûködési szabályzat intézménye, amelyben a társasház belsõ viszonyait lehetett szabályozni. A törvény lehetõvé tette a létesítendõ épületre a társasháztulajdon alapítását még annak elkészülte elõtt.
Az új szabályozás szerint a közgyûlés engedélye alapján bármely tulajdonostárs kérhette keresettel a közös tulajdon megszüntetését olyan közös tulajdonban álló épületrészre, amely önálló ingatlanként kialakítható, vagy amellyel a külön tulajdon bõvíthetõ.
Szintén meg kell említeni, hogy a törvény egyértelmûvé tette a társasházközösség relatív jogképességét, részletesen szabályozta a társasház szerveinek a hatáskörét, továbbá bevezette a rendes gazdálkodás körét meghaladó kiadás fogalmát. (A hatályos szabályozást megelõzõ társasházi jogunk ismertetésével kapcsolatban lásd részletesebben: dr. Matúz György: 80 éves a társasház, Magyar Jog 2005. 1. sz.)
A közgyûlési határozat érvénytelenségének megállapítását kérelmezõ tulajdonostárs 60 napos nem jogvesztõ határidõn belül terjeszthetett elõ ilyen tárgyú keresetet. Természetesen a társasháztulajdon változatlanul az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel jöhetett létre.
A társasházról szóló 1997. évi CLVII. törvény végül nem bizonyult hosszú életûnek, mert jogpolitikai döntés eredményeképpen 2003-ban újabb törvény született. 2003. december 8-án fogadta el az Országgyûlés és 2004. január 1-jén lépett hatályba a társasházakról szóló 2003. évi CXXXIII. törvény (a továbbiakban: Ttv.), amit 2009. szeptember 30-i hatállyal a 2009. évi LXXXIX. törvény módosított (a továbbiakban: Ttvmód). Újabb módosításra került sor 2010-ben (2010. évi CLXXVIII. törvény), ami 2011. január 2.-tól hatályos, tehát ezen idõponttól kötelezõ alkalmazni.
A Társasházi Törvény célja
Az ingatlanjog közös tulajdonra és ezen belül annak sajátos formájára, a társasházakra vonatkozó szabályainak nem csak a jogviszonyok rendezése, hanem a lakás, illetve épületállomány mûszaki helyzete körében is komoly jelentõsége van. Nem véletlen, hogy a Ttv. elsõdleges célja a társasházi tulajdoni forma áttekinthetõbbé tétele, a tulajdonosi közösségek mûködésének, a mûködés döntéshozatali rendjének egyszerûsítése, felgyorsítása, szakszerûségének és törvényességének biztosítása, a szerzõdéses szabadság érvényre juttatása, a teherviselés arányosítása, a társasházközösség érdekérvényesítõ képességének fokozása és a törvényességi felügyelet biztosítása. A törvény célja mindemellett a társasházi tulajdonosok érdekeinek egymással szembeni védelme is. Az egyéni érdek szolgálata azonban nem sértheti a szakszerû és szabályszerû mûködést. A szervezeti mûködési szabályok (a továbbiakban szmsz) korszerûsítése is a közösség és az egyén érdekszintézisének javítását szolgálja.
A Társasházi Törvény változásai
A jogalkotó a „forgalomból kivont” régi törvény alkalmazási gyakorlatából azt a tapasztalatot szûrte le, hogy az szmsz-szel nem rendelkezõ társasházak nem képesek gyorsan és rugalmasan dönteni, hatékonyan mûködni. A hat lakásnál nagyobb társasházak esetében a törvény ezért kötelezõvé teszi az szmsz-t, meghatározza annak minimális tartalmát és leegyszerûsíti a megalkotás rendjét. A hat lakásosnál kisebbek esetében pedig ezt csak akkor írja elõ kötelezõ jelleggel, ha a társasház úgy döntött, hogy nem a Polgári Törvénykönyv általános közös tulajdoni szabályai, hanem a Ttv. szerint mûködik.
A Ttv. megtisztította az addigi szabályozást minden olyan kötöttségtõl, ahol indokolatlannak bizonyult a teljes tulajdonosi konszenzus. Így valósult meg az, hogy számos esetben, ahol alkotmányosan és a polgári jog szabályai szerint mellõzhetõ az alapító okirat egyhangú módosítása, megvalósult a többségi – jóllehet az összes tulajdoni hányadhoz viszonyított többségi – döntéshozatal és 2009. szeptember 30-ával változtak a társasházi közös tulajdon megszûntetésének, ezen belül a közös tulajdonú ingatlanrészek elidegenítésének szabályai is. Az ingatlan-nyilvántartási szabályok egyidejû módosítása a földhivatalok számára is egyértelmûvé teszi, hogy a közös tulajdon megszûntetés során bekövetkezõ tulajdonjog változást többségi akarattal kötött – tehát nem minden tulajdonostárs által létrehozott – szerzõdések alapján is be lehet jegyezni. A törvényben – a módosítás révén – megjelent a közös költséggel hátralékba esett tulajdonostárs részére történõ fizetési felszólítás kézbesítési vélelme, tehát az az eset, amikor a felszólítás kézbesítettségéhez elegendõ, ha a posta megkísérli a kézbesítést és annak sikertelensége miatt a küldemény „nem kereste” jelzéssel érkezik vissza a közös képviselethez. 2009. szeptember 30.-tól nem lehet többet vitázni azon, hogy megtartható-e a megismételt közgyûlés a közgyûlés napján, akár fél órás idõköz alkalmazásával. A módosító törvény ugyanis többé félre nem érthetõen kimondja, hogy a megismételt közgyûlés megtartható aznap.
A törvény szabályozza a társasház- és az ingatlankezelõ tevékenységét is, bár utóbbinak nem elsõsorban ebben a jogszabályban kellene megjelennie. Az épületek szakszerû kezelése érdekében az üzletszerû társasházkezelõi, ingatlankezelõi tevékenység végzéséhez elõírja szakképesítés megszerzését. Egyúttal lehetõvé ¬teszi, hogy a közösség a társasház kezelését nem üzletszerûen vállaló közös képviselõ részére kötelezõvé tegye a társasház-kezelõi szakképesítés megszerzését.
A Ttv. legutóbb a 2010. évi CLXXVIII. törvénnyel módosította, a módosítások többsége 2011. január 2. napján lépett hatályba. A módosítást elsõdlegesen a „könyvvizsgálatról és a gazdasági ellenõrzési feladatot ellátó személyrõl” alcímmel beiktatott 51/A. § jogbizonytalanságot elõidézõ tartalma indokolja. A törvény megszünteti az 51/A. § alapján keletkezett ellentmondást a Ttv. és a számvitelrõl szóló 2000. évi C. törvény (a továbbiakban: Szt.) rendelkezéseinek könyvviteli szolgáltatási és könyvvizsgálói feladatkörök ellátása tekintetében. A számviteli törvény szerinti egyes egyéb szervezetek beszámoló-készítési és könyvvezetési kötelezettségének sajátosságairól szóló 224/2000. (XII. 19.) Korm. rendelet (a továbbiakban: kormányrendelet) 20. §-ának (7) bekezdése alapján a társasháznak a mérleg fordulónapját követõ 150 napon belül el kell készítenie beszámolóját és azt a jóváhagyásra jogosult testülettel el kell fogadtatnia. A törvény egyértelmûvé teszi, hogy a gazdasági ellenõrzést segítõ személy – mérlegképes könyvelõi, vagy okleveles könyvvizsgálói képesítéssel rendelkezõ és a számvitelrõl szóló 2000. évi C. törvény 151. §-ának (3)-(5) bekezdése szerinti nyilvántartásban szereplõ (a továbbiakban: regisztrált) személy – igénybe vételérõl szóló törvényi kötelezés az éves közgyûlések elé terjesztendõ elõzõ évi beszámoló alapján elkészített elszámolás és következõ évi költségvetés vizsgálatára vonatkozik.
A jelenlegi jogbizonytalanság megszüntetésén kívül, az újonnan beiktatott 51/A. § és 51/B. § változtatást tartalmaz abban is, hogy kifejezetten csak a megfelelõ belsõ (a tisztségviselõk, vagy a közösség és az Szt. szerinti szakképesítéssel rendelkezõ személy között a számvizsgáló bizottsági feladatok ellátására létrejött szerzõdéssel megbízott személy által végzett) szakmai kontroll vagy ilyen felkészültség birtokában történõ elõkészítés hiánya esetében írja elõ a társasházi közösségek számára a gazdasági ellenõrzést segítõ személy kötelezõ igénybe vételét.
A törvény a korábbi tízmilliós éves pénzforgalmi értékhatárt – az ötvenet meghaladó albetét szám megtartása mellett – húszmillióra emeli, mert ez önmagában jelenti a tízmillió forintos bevételt (közös költség, saját hasznosítás, támogatás, hitel), ami az adott évben nagyrészt felhasználásra kerül. A kötelezõ gazdasági kontrollnak pedig hangsúlyosan a felhasználásra (a kitûzött célnak és a meghatározott feltételeknek való megfelelésére) kell irányulnia, mely az ötmilliós kiadás esetében még nem indokolható.
A törvény a gyakorlati tapasztalatok és egyes – bírósági eljárásokban is elõfordult – eltérõ jogértelmezések kiküszöbölése érdekében segíti a vállalkozások mûködését is. A társasház közgyûlése a lakóépület rendeltetésének megfelelõen megtilthatja a nem lakás céljára szolgáló helyiség használatát és hasznosítását vagy meghatározhatja használatának és hasznosításának szabályait, ha az ilyen helyiségben a szerencsejáték szervezésérõl szóló törvény hatálya alá tartozó, illetõleg szexuális vagy erotikus szolgáltatásra irányuló tevékenységet kívánnak folytatni, valamint, ha szexuális terméket és segédeszközt kívánnak árusítani vagy forgalmazni.
Ugyanígy a közgyûlés a nem lakás céljára szolgáló helyiség megváltoztatott használatához a lakhatás nyugalma – így különösen: a zaj- és rezgésvédelem, illetõleg a lakókörnyezetet veszélyeztetõ más tevékenység megelõzése – érdekében az erre vonatkozó külön jogszabályok elõírásainak figyelembevételével kikötött feltételt tartalmazó hozzájáruló határozatot is hozhat, amelynek azonban tartalmaznia kell a lakhatás nyugalmát tartalmazó magatartások részletezését és indokolását.
Új szabályozási elem, hogy a törvény felhatalmazást ad a települési (Budapesten a kerületi) önkormányzatnak, hogy városképi vagy kereskedelmi szempontok alapján rendeletben meghatározza a nem lakás céljára szolgáló helyiség használatának, hasznosításának, illetve ezek megváltoztatásának módját, feltételeit.
A törvény emellett a társasház tulajdonosok fizetési fegyelmének erõsítése érdekében a közös képviselõnek, illetve az intézõbizottság elnökének lehetõséget ad a nem fizetõ tulajdonostársakkal kapcsolatosan hatékonyabb és gyorsabb fellépésre.
A Társasházi Törvény struktúrája
A törvény a korábbi szabályozáshoz hasonlóan I. fejezetében a társasháztulajdont, a társasház dologi rendszerét, a társasházat, mint ingatlant, mint a közös tulajdonjog tárgyát szabályozza. Az I. fejezet szól a társasház alapításáról, részletesen meghatározva az alapító okirat kellékeit, továbbá tartalmazza a feljegyzett társasház intézményét, egyúttal deklarálja a társasházközösség relatív jogképességét is. Szintén az I. fejezet tartalmazza az alakuló közgyûlésre és a szervezeti mûködési szabályzat tartalmára vonatkozó rendelkezéseket.
A törvény II. fejezete tartalmazza a külön tulajdonnal kapcsolatos jogokat és kötelezettségeket, ide értve a tulajdonostársaknak a közös képviselõ irányában fennálló adatközlési kötelezettségét is. Szintén a II. fejezet szabályozza a közös tulajdonnal kapcsolatos jogokat és kötelezettségeket, valamint a társasházi lakó¬épület házirendjére vonatkozó szabályokat.
A törvény III. fejezete tartalmazza a társasház szervezetére vonatkozó rendelkezéseket, ezen belül a közgyûlés hatáskörét és mûködését, továbbá a közös képviselõ és az intézõbizottság feladatkörét, valamint a számvizsgáló bizottság intézményét.
A törvény IV. fejezete a társasházkezelésrõl és az ingatlankezelésrõl szól.
A törvény V. fejezete a vegyes és záró rendelkezések körében értelmezõ, átmeneti és hatályba léptetõ rendelkezéseket tartalmaz.
A társasház jellemzõi
A társasházra – mint speciálisan szabályozott dolog- és személyegyesülésre – a zárt rendszerû, városias településszerkezet és a többlakásos épületkonstrukciók teremtették meg az igényt. Egymástól független tulajdonok közös mûködése – ez a társasház, mint jogintézmény célja. Ebbõl adódóan a társasház az adott épületingatlan speciális jogi minõsége és rendeltetése. A társasház csak látszólag egységes épületingatlan. Fizikai és jogi értelemben több önálló és önállóan forgalomképes ingatlan szétválaszthatatlan csoportja, mely csoporthoz elválaszthatatlanul kapcsolódnak olyan, az önálló ingatlanokat együtt vagy külön-külön szolgáló épületrészek és a földterület, melyek forgalomban való önálló részvétele kizárt, és melyeken a tulajdonostársak illetõségekre bontott eszmei osztatlan közös tulajdonjoga áll fenn. A közös és elkülönült tulajdonjogok ezen egysége teremti meg a társasház speciális jellegét és azt, hogy sajátos szabályozást igényel.
Társasház, mint dolog
A törvény szerint társasházról akkor beszélhetünk, ha az épületingatlanon az alapító okiratban meghatározott, mûszakilag megosztott, legalább két önálló lakás vagy nem lakás céljára szolgáló helyiség, illetõleg legalább egy önálló lakás és egy nem lakás céljára szolgáló helyiség a tulajdonostársak külön tulajdonába, a külön tulajdonként meg nem határozott épületrész, épületberendezés, nem lakás céljára szolgáló helyiség, illetõleg lakás – különösen: a gondnoki, a házfelügyelõi lakás – a tulajdonostársak közös tulajdonába kerül [Ttv. 1. § (1) bek.].
A társasház Ttv.-beli megfogalmazása okozhatná azt a félreértést is, hogy egy társasház csak akkor jöhet létre, ha az egy épületben lévõ, mûszakilag megosztott, önálló lakások vagy nem lakáscélú ingatlanok legalább két tulajdonostárs külön-külön tulajdonát képezik. Ebbõl azonban a törvény késõbbi rendelkezései szerint csak annyi igaz, hogy társasház egy olyan épület, melynek van alapító okirata, mely szerint az épület legalább két, mûszakilag megosztott ingatlanrészre osztódik. Az, hogy ez „tulajdonostársak” elkülönült tulajdonát (különtulajdonát) képezze, már nem kritérium, mert a törvény szerint az az épületingatlan is társasház, melyben az alapító okirat szerint több, a fent írt kritériumoknak megfelelõ ingatlan van, de azok mindegyike egyazon tulajdonos tulajdona. [Ttv. 5. § (2) bek.]
Azt, hogy hatályos jogunk szerint mit kell társasház alatt érteni, jobban fejezné ki az a megfogalmazás, amely a tulajdonosok számára nem utal. Egyre elterjedtebb az egyszemélyes társasház-alapítás annak érdekében, hogy az egyszemélyi tulajdonos az egyes társasházi ingatlanokat [ún. ingatlan-nyilvántartási albetéteket] értékesítse, hasznosítsa.
A társasházban lévõ közös tulajdonú ingatlanrészek
A Ttv. már a bevezetõ rendelkezések között kimondja, hogy az épület tartószerkezete, az épület biztonságát (állékonyságát), a tulajdonostársak közös célját szolgáló épületrész, épületberendezés és vagyontárgy akkor is közös tulajdonba tartozik, ha az a külön tulajdonban álló lakáson, nem lakás céljára szolgáló helyiségen belül van [Ttv. 1. § (2) bek.]. E mondatot természetesen úgy kell érteni, hogy az adott épületrész, berendezés és vagyontárgy közös tulajdoni jellegét csak akkor kell funkciója szerint megítélni, ha egyébként nem tartozik kétséget kizáróan az egyik tulajdonostárs külön tulajdonába. A funkció, és nem az elhelyezkedés szerinti megítélés tehát csak ekkor jöhet számításba.
Az alapító vagy alapítók, illetve késõbb a tulajdonostársak szerzõdéses szabadságát ez a szabály annyiban korlátozza, hogy például ilyen funkciójú épületelemet, berendezést, vagyontárgyat az alapításkor csak akkor nyilváníthatnak közös tulajdonnak, ha nem képezi kétséget kizáróan az egyik tulajdonostárs tulajdonát.
A felsorolt vagyonelemeket a közös költség terhére kell fenntartani, felújítani, szükség esetén cserélni akkor is, ha az egyik tulajdonostárs külön tulajdoni ingatlanában vannak. Nem ez a helyzet akkor, ha az adott különtulajdonú berendezés rendeltetése az alapítás után változik meg úgy, hogy közös rendeltetésûvé válik. A rendeltetésváltozás ilyenkor önmagában, szerzõdés nélkül nem okozhat tulajdonváltozást, tulajdonelvonást. Ha a különtulajdon a közös célokat szolgálja, ezért a társasházközösség a felek eltérõ akarata hiányában ellenszolgáltatással tartozik.
